Szombat reggel Anyu éppen a reggelihez terített, és szokás szerint Cserfes is ott sertepertélt körülötte. Együtt rakták ki a tányérokat, evőeszközöket, meg amit szükséges.
– Reggeli! – kiáltott harsányan Anyu, mire a család többi tagja is előkerült, hogy együtt fogyasszák el a vajas-lekváros kenyeret.
Cserfes hátraseperte hosszú haját, gyorsan bekapta lekváros kenyerét és már futott is a kertbe.
Szeretett csak úgy kószálni benne, új dolgokat felfedezni, mert – mint tudjuk – mindig vannak felfedezetlen dolgok. A kert hosszan hátranyúlt, a vége nem is látszott a házuk teraszáról. Zsebre vágta kis kezét, és a kert végét kereste szemével.
– Megvan! – kiáltott a bátor kis hároméves. – Elmegyek egészen a kert végébe, ott biztos találok valami kincset!
Ezzel elindult a pitypangos füvön át, az almafákon is túl. A Nap mintha még meg is simogatta volna aranybarna hajzuhatagát, vidámságot csempészve Cserfes bájos arcára. Zizzent a fű lábai alatt, már majdnem oda is ért, amikor valakit megpillantott. Megállt, majd lépett még egy lépést előre:
– Szia. – szólította meg bátortalanul.
Az illető azonban válaszra sem méltatta, csak nézett egyenesen maga elé, háttal a kislánynak.
– Hát, nem vagy beszédes, az biztos – folytatta Cserfes és egyre közelebb lépdelt.
– Az anyukám szerint én túl sokat beszélek, még levegőt sem veszek. Pedig ez nem igaz, mert látod, most is lélegzek. – Ezzel jó nagy levegőt vett, aztán kifújta.
Odaért az ismeretlen mellé és leült a fűbe.
– Ha neked sincs barátod, én szívesen leszek, mert most nekem sincs, mert a Pannival tegnap összevesztünk, és az Anyu szerint most jobb, ha kicsit nem találkozunk.
Az idegen még mindig nem szólt egy szót sem, csak állt sötétkék nadrágjában, és fehér ingjében, arccal a messzeségbe tekintve.
– Cserfes! – hallatszott Apu hangja a terasz felől – Gyere, mert indulunk!
A kislány sajnálkozva sóhajtott egyet és elköszönt:
– Na szia! Ha akarod, holnap is találkozhatunk itt, megígérem, hogy én is meghallgatlak téged!
Már szaladt is Apuék után és beugrott az autóba. Az úton persze újdonsült barátjáról mesélt.
– Tudjátok, biztos nagyon szomorú, mert nem akart beszélgetni velem. De azért én azt mondtam neki, hogy lehetünk barátok. – mondta egyszusszra.
Másnap reggel Cserfes alig várta, hogy kimehessen a kertbe.
– Hová mész? – érdeklődött Anyu.
– Az új barátomhoz! – válaszolt és már nyargalt is kifelé.
– Találkozhatunk mi is a barátoddal? – néztek össze Anyu és Apu.
Cserfes megállt és visszanézett:
– Aha, gyertek ti is!
A kert végéhez érve a kislány örömmel vette észre, hogy a különös idegen már várja.
– Szia! – köszönt kedvesen – elhoztam a szüleimet is. Nem tudom a neved, megmondod nekem?
A különös barát egy szót sem válaszolt ugyan, de Cserfes szülei mosolyogva egymásra néztek, majd Anyu így szólt:
– Madárijesztőnek hívják, és bizony ő sosem fog felelni neked!
Leültek a fűbe, és elmesélték Cserfesnek, hogy miért áll ott a madárijesztő.
Jót derültek a történteken, és másnap már Pannival együtt ment a kert végébe, hogy megmutassa neki a „különös barátot ”.
