Európa beteg embere.
Így hívták az szétesőben lévő és egyre gyengülő Oszmán birodalmat a tizenkilencedik század közepén az akkori nagyhatalmak. Valószínűleg akkor is volt dilemma arról, hogy melyik kontinenshez is tartoznak a törökök és e kérdések mind máig ott állnak megválaszolatlanul, több mint százötven év elteltével.
A történelem során Európa nem tekintette sajátjának sem a Török birodalmat, sem Törökországot.
Bár az Atatürki reformok az önfenntartás céljából elindították az országot az európai ösvényen, ez az út sokszor volt tele buktatókkal és most úgy néz ki, hogy nem is járható.
A migrációs válság megmutatta,
hogy ez a jó részt az ázsiai kontinensen fekvő ország nemcsak földrajzilag, hanem értékeiben is távol áll az Öreg Kontinenstől. Erdoganból, az egykori sikeres miniszterelnökből mára egy megalomániás elnök lett, aki a régi birodalmi időket idéző módszerekkel próbálja kivívni az iszlám világ tekintélyét.
Az alig egy évtizede még egy biztonságos és kiszámítható partnerként elkönyvelt ország ma hadban áll minden szomszédjával,
az Európai Unióval és saját magával is. Bár a kudarcba fulladt és demokratikusnak mondott Arab Tavaszért és az azt kiváltó migráns válságért aligha ha tehetők felelőssé, Törökország sunyi összekacsintásai és üzleti érdekeltségei az Iszlám Állammal nem adhatnak felmentést a bűnrészesség vádja alól. Ma az Európai Unió és azt vezető Németország egy olyan ország segítségével próbál kimászni eddigi legnagyobb kríziséből, amely évekig nézte tétlenül, ahogy nyugat-európai dzsihadisták szállnak le Isztanbul repülőterén, hogy aztán tovább folytassák az útjukat Szíriába, hogy a legembertelenebb módon gyilkolhassanak.
Ezek után talán nem is meglepő,
hogy Erdogan, ahelyett hogy bizonyítaná megbízhatóságát európai partnerei felé, inkább a zsarolás eszközeivel él, hogy előnyös pozícióba kerüljön.
Bár a visegrádi országokat nem igen éri meglepetésként a zsarolás ténye,(hiszen az EU pontosan ezt csinálja, amikor migráns kvóta elutasításáért pénzt kér) az Angela Merkel vezette értékközösségnek mondott Unió presztízsének mégsem tesz jót, ha egy olyan ország vezető lába elé borul, amely nap mint nap nevetség tárgyává teszi azon értékeket, amelyeket a német kancellár és a német sajtó a „renitens” közép európai országok ellenében mindig megfogalmaz.
Ha az immáron egy éve egy helyben toporgó Uniónak azon kívül, hogy egy zsarnok kezébe helyezi sorsát nem sikerült mást felmutatni, nem meglepő, ha saját polgárai is megkérdőjelezik saját vezetőik rátermettségét. Németország, mely egy személyben dönt minden Uniós ország helyett, lehet-e zsarolás legnagyobb vesztese. A rohamosan romló közbiztonság, az európai értékek feladása jobb alkupozíciókért megrengette a bizalmat mind a német társadalomban mind az EU többi országában. Az eddig a merkeli politikát egyöntetűen támogató német sajtó is egyre gyakrabban ír kritikus hangnemben, ami nem elhanyagolható fejlemény tavaly szeptemberhez képest.
Mintha az alapvető szabadságjogok rendszeres megcsúfolása nem lenne elég,
további két Németországhoz köthető esemény is borzolja a kedélyeket.
Az egyik a humorista, Jan Böhmermann esete, aki gúnyos szatírájáért a kancellár által török kérésre engedélyezett bírósági eljárás alá került. Bár létezett egy, a császári időkből megmaradt paragrafus, amely alapján Merkel zöld utat adott a török kérésnek, a sajtó, csakúgy, mint a közvélemény, ezt a dühödt Erdogan kiengesztelésére tett gesztusként értelmezte.
A második ilyen esemény az örmény népirtás megszavazása volt,
amely nem meglepő módon, török politikai zsarolás kíséretében zajlott le. Az elnök ugyanis nem átallotta megjegyezni, hogy ha elfogadják a német képviselők a Törökországban elképesztő módon tagadott genocídium tényét, felrúghatják a korábbi megállapodást a migránsok megállításával kapcsolatban.
Szerencsére a német politika még nem jutott el arra a szintre, hogy ilyen módon meghunyászkodjon, bár számos török származású képviselő úgy nyomta meg az igen gombot, hogy előtte megfenyegették. Másnap a török kormánypárti sajtó minden lapján egy Hitler bajuszos Angela Merkel köszönt vissza az emberekre. Ez azért egyszerre szánalmat keltő és nevetséges, mert a német kormány, amellett hogy a történelmi bűnökkel való szembenézésnek mesterei, az örmény népirtás kapcsán is nyíltan vállalták az egykori német császárság felelősségét, amely az első világháborúban szövetségese volt a Török birodalomnak és így szemet hunyt a borzalmak felett.
Még ha tűzoltásra alkalmas is a népirtás elismerésének ténye, az okozott károk az Európai Unió presztízsének sokkal nagyobbak.
Ma a világ úgy tekint e nemrégen még az egység látszatát eladni képes politikai tömörülésre, mint egy értékeiből és elveiből kiüresedett érdekközösségre, amelynek a fő erényei már nem a több száz évre visszanyúló politikai hagyományok és értékelvűség, hanem befelé a gőg és zsarolás, kifelé a megalázó meghunyászkodás kettőségének fenntartása.
