Egy este megcsörrent a telefonom.
G. zokogott. Éppen felém tartott, közben a torkomban dobogott a szívem, hogy vajon mi történhetett abban a 2 órában, míg nem volt velem?!
Ahogy mesélt, a múltam elkezdett kísérteni. Mint egy vulkánból törtek fel bennem a már szinte fojtogató érzések. Ahogy ránéztem erre a kedves lányra összeszorult a szívem. Csak sírt és sírt…
Elmesélt egy történetet, ami akkor este történt vele, és mintha tükröt tartott volna, életem egy kis darabja csengett vissza a fülembe. Fojtogatta a fájdalom, mert meglátta a volt barátját az új barátnőjével a karácsonyi vásárban. Megjegyzem, 3 héttel korábban P. még G. ajtaja előtt kopogtatott, hogy bocsásson meg neki, meg hogy mennyire szereti…Mint kiderült ennyire!!! 🙁 Görccsel a gyomrában kérdezte tőlem, hogy miért kellett ezt látnia? Mikor csak egy forró csokira ugrottak el a barátnőjével a vásárba!
Eltűnődtem…Minden az időzítésen múlik? Vagy ez csak véletlen? Vagy a sors szórakozik újra velünk? Véletlenek márpedig nincsenek – vagy mégis?
Milyen érdekes, amikor már kezdesz valakit elengedni, még utoljára beléd rúg az élet. De miért kellett akkor és ott lennie? Hogyan lehetséges ez?
Azt gondolom, hogy ez a találkozás elkerülhetetlen volt. Találkozniuk kellett, pont akkor, pont ott, mert az élet igen is ezzel akart rámutatni valamire…Hibáztathatjuk önmagunkat vagy az életet, de ha jobban belegondolunk, az élet nekünk akart jót. Megmutatni, hogy most végleg tovább kell lépnünk. A fiú boldog, a lány is legyen végre az…De Mással. Nem Ő az az ember, akit neki szánt a sors. Azon töprengtem, ha G. 2 perccel korábban kel fel, korábban reggelizik, korábban indul munkába, korábban ebédel, korábban fejezi be a munkát, korábban megy a vásárba…Ez ugyanúgy megtörténik??? A válasz nyilván IGEN. Mert ennek, mint mondtam meg kellett történnie, bármennyire is fájdalmas.
Bár titokban álmodozunk, hogy egyszer még mi fogunk sétálgatni valahol a számunkra hitt Nagy Ő -vel, de meddig tart a reménykedés? Nyilván addig, amíg nem csap meg újra a szerelem szele.
Ezután eszembe jutott az én történetem.
Mennyi esélye volt annak, hogy egy hajnali órában elsétálok az ex barátom ablaka alatt, és egy lányt látok kisétálni a kapuján keresztül, miközben Ő az erkélyről integetett neki? Megtorpantam…Jéggé dermedtem…Lehajtott fejjel mentem tovább…Mintha nekem kellene szégyenkeznem. Dühöt éreztem, nem féltékenységet, ugyanúgy mint G. is. De miért is? Hiszen azt csinál amit akar, már nem vagyunk együtt, és már soha nem is leszünk. Igazából nem is akarok már vele lenni.
Aztán rájöttem, hogy nem rá haragszom, talán csak „irigyeltem” a másik lányt…Remegés járta át a testemet, mert valaki már átvette a helyemet annak a férfinek szívében, akit egykor szerettem. De nem akarok haragudni. Mert azzal csak magamnak ártok. Magunknak ártunk. Azóta is hallok hasonló történeteket.
Szóval Drága Barátnőm és Kedves Olvasók!
Engedjük el a haragot, engedjük el a múltat…Annyi könnycsepp után én már megkönnyebbültem, így nyugodt szívvel, lelkiismeretfurdalás nélkül tekinthetek egy szebb és boldogabb jövő felé. NEKTEK is ezt tanácsolom. „Mert mikor (egy-egy csalódás után) a hús-vér emberek elbuknak az életben…Nincs mese…Összeszedik magukat és továbblépnek…(C. B.)
