Sz-Sz-P

Elveszítettem… Veszítettem???

tükör, tükröm

Egyik nap ültem a kanapémon és a plafonról leesett a lámpaburám. Azt hittem, hogy szívrohamot kapok. Egy újabb veszteség. 🙁 Elkezdtek potyogni a könnyeim. De egy valamit nem értettem, a lámpát sajnáltam vagy csak megijedtem vagy az rémisztett halálra, ahogy szanaszét hevertek mindenütt az üvegszilánkok, kisebb és nagyobb darabokban? Ahogy rájuk néztem, úgy hevertek ott, mint életem kis darabjai, megtörtént eseményei.

Tükröt mutattak.

Mindegyik kis darabka szilánk életem egy-egy hibáját juttatta eszembe. Ez egy jel volt? Egy figyelmeztetés? Hogy valamit rosszul csináltunk a múltban? És még valamit mindig rosszul csinálunk? Valamit vagy valakit még mindig nem engedtünk el a múltunkból? Talán épp itt az ideje… Hogy valami új felé nyissunk… És végre megkapjuk azt a boldogságot, ami másoknak és persze nekünk is jár. Visszatért a hitem… 🙂


Aztán azon morfondíroztam, hogy a törött lámpabura ugyanazt jelenti mint a törött tükör? 🙁

Mindenki ismeri a babonát, miszerint ha egy tükör összetörik, akkor az univerzum automatikusan hét év szerencsétlenséggel “jutalmazza” az illetőt, akivel a baleset történt. Ezt nem gondolhatja komolyan az univerzum? Nem lehet ilyen kegyetlen? Mit követtem el az előző életemben, hogy annyi balszerencse után újabb és újabb kudarc következik. Próbáltam ezt a gondolatot gyorsan elhessegetni… 🙂


Teóriákat kezdtem el „gyártani”: „Elveszítettem egy lámpát”.

Összekötöttem a lámpa elvesztését a saját életemben elveszített dolgokkal és emberekkel, leginkább férfiakkal és barátokkal. Azon morfondíroztam, hogy életem folyamán többször is elhangzott a számból az a mondat, hogy „Elveszítettem és nem tudom, hogy miért”. Milyen hibákat követtem el, amely idáig vezetett?! Én hibáztam? Mikor én engedtem el Őt?! De egyáltalán mi veszítettünk? A frászt! 🙂 Tudtátok? Nem lehet elveszíteni egy olyan embert, aki valójában soha nem volt a tiéd! Csak végig áltattad és becsaptad magad!


Töprengtem és töprengtem… Egyik kedvenc filmemből vett mondaton…. „Kizártad az életet, és most az élet zár ki téged:”. Kedves Uraim! Kizártatok az életetekből, nem tettetek érte, hogy veletek maradjunk, nem harcoltatok értünk, nem vettetek bennünket emberszámba, nem kezeltetek nőként… Így eljött a pillanat, hogy mi zárjunk ki benneteket az életünkből. Nem fogok kertelni, meg fogjuk szenvedni az elvesztéseteket, meg is fogjuk gyászolni, majd továbblépünk.


De mi mit is hibázunk, amely odáig vezet, hogy kizártok bennünket? Gondolom, eleinte a szokásos kis női bakikat követjük el.

Hisztizünk, nyafogunk, gügyögünk, ha valami nem tetszik, túlgondolunk, túlaggódunk dolgokat (amelyet már az előző cikkemben is feszegettem), bolhából elefántot csinálunk, van, aki „ketrecbe” zárja a párját, annyira féltékeny, uralkodunk a párunk fölött, tudni akarunk a párunk minden lépéséről stb. De forgassunk vissza ezt a férfiakra! Szerintem igenis vannak hisztis, féltékeny, aggódós férfiak, de még mennyi!!! 🙂 Mi rengeteget tűrünk, ti miért nem tudtok? Inkább menekülőre fogjátok! És egyre messzebbre kerültök tőlünk… Először a lelketek kerül tőlünk messze, aztán jön a fizikai elhidegülés. Darabokra hullik a világotok, mint ahogy a lámpaburám is darabjaira hullott.


Levonva a konklúziót, tükröt tartanék elétek, hogy lássátok, bizony ti sem vagytok tökéletesek a tökéletesnek hitt világotokban! De azért vigyázzatok, nehogy egy lámpabura a fejetekre essen! 🙂