Sokat kell kerékpároznom, esőben, fagyban, kánikulában is.
Foglalkozási ártalom. Közben érdekes embereket, eseményeket látok. Mivel néha egy kép, ezer szóval felér, így szokásommá vált, hogy fényképezőgépet viszek magammal.
Néhány napja, hatalmas esőben, látom, hogy egy óriási, gondolom S osztályú Mercedes áll egy fa alatt, anyuka meg felfelé kiabál. A macskája felmászott egy fára. Ez eddig csak kicsit furcsa, bár nem hiszem, hogy sokan tudnánk munkaidőben a városban autókázni, hogy keressük az ázott macskánkat. A következő 5 perc azonban hatalmas ellenszenvet ébresztett bennem a macskás hölgy iránt.
3 ház állt egymás mellett,
nagy és szép ház, aztán kicsi és nem éppen új, majd megint egy nagy ház, terepjáróval a feljárón. A fa, amire a macska felmászott, az első nagy és kicsi ház között állt. A hölgy, látva, hogy a macska nem reagál, segítséget akart kérni a lakóktól. Becsengetett az első nagy házba, senki nem nyitott ajtót. És itt jött, amiért nem segítettem neki, csak távolról figyeltem, fotóztam.
Ugyanis nem próbálkozott a kis lepukkant házzal, hanem sétált 40 métert a másik nagy házhoz, gondolom a mérete és a terepjáró meggyőzte, hogy ott biztos jobb emberek laknak, olyanok, mint Ő… Ott sem kapott segítséget, visszament a fa alá, bizalmatlanul méregette kis ideig a kisebb házat, majd végső „elkeseredésében” oda is becsengetett, de ott sem nyitottak ajtót. Ezután álldogált még pár percet a fa alatt, majd beszállt az autóba és elhajtott. Én csak álltam, töprengtem, vajon segíthettem volna neki vagy a kerékpáros ember sem lett volna méltó, hogy leszedje a macskát a fáról? Fotóztam még párat, miközben a macska végül lemászott a fáról.
A tanulság számomra?
40 évvel ezelőtt, még gyerekként segíthettem a szomszéd néninek hazavinni a szatyrokat a boltból, ma már csak azoknak segíthetek, akiknek az életvitele olyan szinten van, mint az enyém?!
