Mesi, aki – másfél éves lévén – még gazdag szókinccsel nem rendelkezett, imbolyogva totyogott az erkélyablakhoz, és ahogy minden ébredés után, most is kinézett rajta. Apró kezeit nekitapasztotta az üvegnek és szókincséből előhalászva „azt” a bizonyos szót, határozottan kijelentette :
– Va–va.
Ez annyit jelentett, hogy: ott van a kutyus, indulhatunk kutyusnézőbe!
Túl sokat nem lehetett húzni az időt,
mert türelme híján a kis kutyabarát egyre sűrűbben és egyre hangosabban jelezte szándékát.
Mire Anya felkapta a kabátját, Mesi már levegővétel nélkül hajtogatta:
– Va-va. Va–va. Va-va.
A rövidre tervezett sétához a két bátyus – Sanya és Szilas – is csatlakozott.
Hogy kihez mentek?
Barátjukhoz, Vezér kutyushoz, aki tekintélyt parancsoló termetével, öblös hangjával életük részévé vált. Gazdája szerint – még ha sajátos módon is – de még beszélni is tudott.
A hat éves Sanya arról próbálta meggyőzni kisöccsét, hogy a kutyáknak is van lelkük.
– Nem látom Vezért – állapította meg Szilas félbeszakítva Sanyát, ahogy közeledtek a házhoz, majd Anya felé fordult:
– Lehet, hogy alszik?
Nem szokott ilyenkor aludni – jegyezte meg Anya sejtelmesen, miközben szemeivel keresett „valamit”, ami hiányzott a szomszéd udvarról: a kis tálat, amiből Vezér inni szokott. Az Anyában felmerült kérdés átalakult valamiféle rossz érzéssé, amikor a kapu elé értek. Mesi megállt a kavicsos kocsifelhajtón, és kérdőn nézett Anyára:
– Va–va? – hangzott kérdése és bizonytalanul lépdelt egyre közelebb a kerítéshez.
– Nincs itt. – mondta Sanya – De akkor hol van?
A nyitott ajtó mögül a szomszéd néni jött eléjük és csendesen ennyit mondott:
– Vezér meghalt.
– Miért? – csodálkozott Szilas.
A szomszéd néni leguggolt Szilashoz és megsimogatta őt:
– Tudjátok, nagyon beteg volt.
Szilas kicsit elgondolkodott, végül kibökte:
– A kutyáknak is van lelkük?
– Naná! – bólintott a néni.
– És a kutyáknak is van Mennyország? – érdeklődött Sanya zsebre tett kézzel.
Anya magához húzta őt és bíztatóan felelt:
– Mennyország mindenkinek jár, aki jó!
Egy héttel később Mesi éppen az erkélyajtó előtt szöszmötölt. Hirtelen felkapta fejét és izgatottan kinézett.
– Va–va! – hangzott a felszólítás.
– Nincs már Vezér vau. – mondta Anya sajnálkozva.
Mesi azonban kitartónak bizonyult és egyre csak hajtogatta:
– Va–va! Va–va!
Anya odalépett hát az ablakhoz és félretolta a függönyt.
A szomszéd kertben ismét volt kutyatál,
és mellette ott feküdt egy kicsiny fekete kutyus, pont’ olyan volt, mint Vezér, csak sokkal kisebb.
Így aztán ismét vették a kabátot és indultak kutyusnézőbe.
