Krakkó, a világ egyik gyöngyszeme
Néhány napos krakkói tartózkodásom alatt kiderült, hogy e város kiérdemelte ezt a sokak számára közhelynek és nem eredetinek tartott ’szófordulat’ ilyen formában való emlegetését.
„Amatőr” újságíróként bár próbáltam volna a közhelyek, sztereotípiák és sallangok elkerülésére törekedni, de úgy döntöttem, hogy megtöröm a tradíciót, „felrúgom” a berögzült és idegesítő nyelvtani szabályokat, mert egy igazán jól megírt cikkben néha át kell hágni a törvényeket (mint amikor valaki átlépi a megengedett sebességhatárt), hogy valami igazán maradandót alkothassunk.
Egyetemi éveim alatt megtanultam, hogy a jó retorikai beszéd alapja, hogy hatást váltson ki a hallgatóságból.
Tehát legyen megdöbbentő, figyelemfelkeltő, amit az érzelmek bevonásával ér el a szónok. Némi párhuzamot vélek felfedezni az írott sajtó és a szónoki beszédek között. Nem kívántam a realitások talaján megállni. Jelszavam: „Szakadj el a valóságtól!” lett. Így próbálom a kedves olvasó figyelmét megragadni, valamint megőrizni Krakkót a saját és mások emlékezetében, természetesen, nem véletlenül. Éppen ezért cikkem fő vezérvonala nem az, hogy milyen helyeket látogattunk végig ebben a rendkívül különleges városban, hanem milyen élményekkel és tapasztalatokkal gazdagodtam, ami elvezeti az embert a lelki kiteljesedéshez. Mindemellett hatalmas bizonyítási vágy élt bennem, bizonyítani önmagam, de leginkább „mentorom”, „példaképem” számára, hogy az embert ezek a különleges helyek és élmények nagy dolgokra teszik képessé.
Azzal a figyelmen kívül nem hagyható ténnyel kezdeném, hogy ámulatba ejtő a lengyel emberek élethez való hozzáállása, ami különbözik minden magyar ember mentalitásától. Utcán danolászó emberek, a külföldiek, leginkább magyar emberek iránti szeretete. Jó érzéssel tölti el az embert, amikor egy-egy magyar szót hall a lengyelektől, ebben a különös, sokféle embert bevonzó forgatagban…
Igazából nehezen önthető szavakba, amit ez a hely kiváltott belőlem.
Sok ismerőssel beszélgettem, de senki sem találta azokat a szavakat, amelyek igazán vissza tudnák adni azt, miért is emlegetem Krakkót a világ egyik gyöngyszemeként, arra gondolva, hogy „Itt egy újabb kis kezdő író, aki másra sem képes, mint másoknak a szavait idézni…”. Talán így van, talán nem, ezért kedves olvasók, csak annyit mondanék:
„Ezt látni kell, érezni és átélni…”
„Meglátni és megszeretni…”
„Csodára vártam, és csodát, valami attól is többet kaptam”…ami egy karnyújtásnyira volt csak tőlem…
Katartikus érzés kerített hatalmába,
ami az embert életének teljes megváltoztatására sarkallja. Ezért talán teljes joggal mondható, hogy egy önismereti folyamat, amelyen itt az ember
keresztülmegy. És mi is az a csoda, amit kaptam? A hihetetlen Szabadságvágy megélése. És hogyan? Különös, amikor az ember lenéz egy-egy vár vagy erőd tetejéről, vagy elsuhan a Tátra magas vonulatai előtt, abban az egy pillanatban is legyőzhetetlennek érzi magát, mintha meg tudná hódítani az egész világot. Elfelejti minden gondját és próbálja megélni az élet apró örömeit. Lehet, hogy ez mások számára csupán jelentéktelen dolog, de számomra hirtelen a mindenséget jelenti, a felhőtlen boldogságot, amikor az ember eljut lelkének legmélyebb rétegeibe. Krakkót megpillantva a lélekben egy olyan „dráma” játszódik le, ami által nagyon sokszor jutott eszembe egyik kedvenc filmem.
Ebből a filmből vett néhány részlettel zárnám soraimat, ami remélem, ugyanolyan megdöbbenést, ámulatot és gyönyört vált ki az olvasókból, mint belőlem. Ha egy picit is igen, akkor már volt értelme időt és energiát fordítanom ennek a cikknek a megírására.
„Hogy lehetséges ilyen helyeket látni, ilyen pillanatokat átélni és nem hinni…”
„Olyan, mint a szél, megfogni nem tudod, de érzed…”
„Szépséget érzek és örömet és szeretetet…Ez a középpontja a világnak…”
/Séta a múltba/
IRÁNY KRAKKÓ!!!
