Nagyon sokszor halljuk azt a férfiaktól, „hogy már megint túlaggódtad, nem kellett volna aggódnod, felnőtt ember vagyok.” stb.
Tényleg??? Kedves férfiak! Fogjátok már föl, hogy amíg „hozzánk tartoztok”, mi tartozunk értetek felelősséggel. Ha valami történik veletek, minket vesznek elő…
De mire is gondolok? Eltűnik pl. a párod, a barátod 24-48 órára…
Ez idő alatt semmi életjelet nem ad magáról. Pedig csak egy rövidke üzenet kellene, ami által nyugodt szívvel hajtjuk a párnára a fejünket. Tényleg ilyen felelőtlenek vagytok? Miért jó ez Nektek? Itt lép be a képbe a két NEM egymásnak feszülése. HARC, amelyben mindenki egymásra mutogat, hogy kinek is van igaza?! Persze, mindenki a saját igazát hajtja… Azt hiszem, ezzel nem mondtam újdonságot… Azt gondolom, nőnek és férfinak egyaránt igaza van, hiszen különböző módon vagyunk összerakva… Nincs is ezzel probléma, csak próbáljatok megérteni bennünket!!! Azt kívánom Nektek, soha ne tudjátok meg, milyen érzés ennyi ideig várni valakire… 🙁
Miben is különbözünk mi nők a férfiaktól ezen a téren?
Mi emocionálisabbak vagyunk. Több érzelmi intelligenciával rendelkezünk (tisztelet a kivételnek). Ezért persze, hogy jobban aggódunk a szeretett fél iránt. Ez nem arról szól, hogy drámázni vagy hisztizni akarunk, amikor valami „rosszat csinál” az általunk kedvelt férfi (amiben Ő semmi rosszat nem lát). Féltünk és óvunk Titeket, mint anya a gyermekét. 🙂 Bárcsak ne aggódnánk, a mi életünk is könnyebb lenne… 🙂 De higgyétek el, hogy minden okkal történik és értetek történik, ezért becsüld meg a párodat vagy barátodat, addig örülj, míg valaki aggódik érted, mert mint már hangsúlyoztam, „eljön a pillanat, az a pillanat, amikor nem lesz körülötted senki, se kutya, se macska, se szülő, se barát, se testvér…”. Akkor leszel igazán egyedül… Akkor fog igazán hiányozni valaki… Valaki, aki már többé nem aggódik érted…
De kérdezem én… Ha ez fordítva történik, Ti nyugodtan átalusszátok az éjszakát? A többség sajnos igen. Nem látják, hogy milyen fájdalmat okoznak nekünk, hogy semmi életjelet nem adnak magukról. Aztán megjelennek lehajtott fejjel, boci szemekkel, amitől megenyhül a szívünk. Tévedtek, és talán mi is tévedtünk, hogy túlaggódtuk magunkat, de ezért Nekünk kellene bocsánatot kérni???
„Lehet, hogy a tévedéseink határozzák meg a sorsunkat?”
„Ha nem hibáznánk, mi alakítaná az életünket? Ha sohase térnénk le az útról, talán sose lennénk szerelmesek… És nem lennénk azok, akik vagyunk… Az évszakok változnak… Emberek jönnek és emberek mennek… De megnyugtató érzés, hogy akiket szeretünk, mindig a szívünkben lesznek… Vagy, ha nagyon szerencsések vagyunk, csak pár órányi repülőútra.” 🙂 (C.B.)
Vagyis akárhogy is alakul az életünk, akárhova sodorjon bennünket az élet, akárhogy is alakul a párkapcsolatunk vagy baráti kapcsolatunk, akiket megőrzünk a szívünk egy rejtett zugában, értük mindig aggódni fogunk, ne várjátok Kedves Uraim, hogy ez másképp legyen! Vagy lehet tovább menni és mást keresni! 🙂 Aki kevésbé anyáskodik felettetek, de egyszer az is rosszul fog esni. 🙂 Remélem, hogy nem kell tovább magyaráznom, hogy miért… 🙁
